A megbocsátás csodája
Lassan lépek. Hideg szél fúj az arcomba, testemre tapasztva vékony fekete ruhám. A Hold ezüst fénye átszűrődik az ágakon, karmos kísértetkezeket festve elém, melyek felém nyúlnak, és belém kapaszkodnak. Ahogyan ők. Az itt nyugvók. Mind, akit valaha szerettem.
Lábam körül köd gomolyog, ahogy a föld páraként leheli felém lelkét, sikoltó arcokat formálva a sápadt fényben. Elkárhozottak. Néma kiáltásuk kínként csap végig a hantokon felszántva a földet.
Kezemben egyetlen szál rózsa, jelképe minden szépnek. A sírra dobom, mielőtt tovább lépek. A föld friss, jellegzetes fojtogató bűzét köpi az éjbe… az új sírhelyek sajátos lélegzete. Most temettem el. Talán soha nem fájt még ennyire semmi. A fagyott szemekbe bámulni választ várva, összezárt ajkakat figyelni a felelet reményében… aztán csak méltatlan, visító üresség kívül és belül. Nem marad a helyén semmi, és ami kitöltötte a lelked, most magával is ragadta a pokolra.
A rózsa a földre hull, illata belevész a temető rothadással terhes szagába, nyíló szirmaira parazitaként kúszik rá a sár. Együtt pusztulnak.
Én pedig tovább indulok, hisz okkal jöttem ide. A szél jeges kézként kúszik ruhám alá, hogy fájdalmas sebeket marjon a bőrömbe. Talpam alatt érzem a félig fagyott rögöket félregördülni. Figyelnem sem kell az utat, annyiszor jártam már végig. Végül megállok a sír mellett. A márványba vésett aranyozott betűk messze ragyognak a hideg fényben, és kirajzolják a jól ismert szavakat. A nevedet.
Oly rég nyugszol már odalent, órák teltek el, aztán napok, évek, századok, és nem változott semmi. Mozdulatlan maradtál, csupán az idő marta le a bőröd, és zabálta fel húsod. Oly rég… olyan iszonyú rég.
Lehunyom a szemem, ahogy arcod próbálom felidézni, de a vonások, mik egykor oly élénken éltek bennem, most elmosódott körvonalak csupán.
Térdre rogyok. A fagyos föld mintha tiltakozna szentségtelen tettem ellen, ellenáll, mikor ujjaim belemélyednek, és kaparni kezdik. Arcomon végighulló könnycseppek eltűnnek a fekete éjben, ahogy ások, egyre több félelemmel a szívemben, ahogy körmeimmel tépem a testedet fedő hantot, hogy lejjebb és lejjebb jussak, mintha saját testem marcangolnám, hogy kiszakíthassam még lüktető szívem.
Megdermedek. Ujjaim elértek, és egy pillanatra a teljes kétség veszi át felettem az uralmat. Aztán mély lélegzettel megfogom a kezed. Lassan megmozdulsz, és kezed a kezembe csúszik. Életemből táplálkozva, új létre várva, erőmből nyerve erőd, újjászületsz ma éjjel. Fogom a kezed, és nézem, ahogy megmozdul a föld a sírodon. Gyere vissza! Már megbocsátottam. Nem öljük meg egymást többé…
Lábam körül köd gomolyog, ahogy a föld páraként leheli felém lelkét, sikoltó arcokat formálva a sápadt fényben. Elkárhozottak. Néma kiáltásuk kínként csap végig a hantokon felszántva a földet.
Kezemben egyetlen szál rózsa, jelképe minden szépnek. A sírra dobom, mielőtt tovább lépek. A föld friss, jellegzetes fojtogató bűzét köpi az éjbe… az új sírhelyek sajátos lélegzete. Most temettem el. Talán soha nem fájt még ennyire semmi. A fagyott szemekbe bámulni választ várva, összezárt ajkakat figyelni a felelet reményében… aztán csak méltatlan, visító üresség kívül és belül. Nem marad a helyén semmi, és ami kitöltötte a lelked, most magával is ragadta a pokolra.
A rózsa a földre hull, illata belevész a temető rothadással terhes szagába, nyíló szirmaira parazitaként kúszik rá a sár. Együtt pusztulnak.
Én pedig tovább indulok, hisz okkal jöttem ide. A szél jeges kézként kúszik ruhám alá, hogy fájdalmas sebeket marjon a bőrömbe. Talpam alatt érzem a félig fagyott rögöket félregördülni. Figyelnem sem kell az utat, annyiszor jártam már végig. Végül megállok a sír mellett. A márványba vésett aranyozott betűk messze ragyognak a hideg fényben, és kirajzolják a jól ismert szavakat. A nevedet.
Oly rég nyugszol már odalent, órák teltek el, aztán napok, évek, századok, és nem változott semmi. Mozdulatlan maradtál, csupán az idő marta le a bőröd, és zabálta fel húsod. Oly rég… olyan iszonyú rég.
Lehunyom a szemem, ahogy arcod próbálom felidézni, de a vonások, mik egykor oly élénken éltek bennem, most elmosódott körvonalak csupán.
Térdre rogyok. A fagyos föld mintha tiltakozna szentségtelen tettem ellen, ellenáll, mikor ujjaim belemélyednek, és kaparni kezdik. Arcomon végighulló könnycseppek eltűnnek a fekete éjben, ahogy ások, egyre több félelemmel a szívemben, ahogy körmeimmel tépem a testedet fedő hantot, hogy lejjebb és lejjebb jussak, mintha saját testem marcangolnám, hogy kiszakíthassam még lüktető szívem.
Megdermedek. Ujjaim elértek, és egy pillanatra a teljes kétség veszi át felettem az uralmat. Aztán mély lélegzettel megfogom a kezed. Lassan megmozdulsz, és kezed a kezembe csúszik. Életemből táplálkozva, új létre várva, erőmből nyerve erőd, újjászületsz ma éjjel. Fogom a kezed, és nézem, ahogy megmozdul a föld a sírodon. Gyere vissza! Már megbocsátottam. Nem öljük meg egymást többé…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése